Pár évvel ezelőtt irigykedve hallgattam azokat, akik meséltek arról, hogy messzi távoli helyeken kilépsz a házból és már az apró dolgok is elképesztően érdekesek tudnak lenni. Amikor idejöttem Izalndra, akkor nem mondhattam el, hogy mekkora királyság a kókuszpálma, mert ugye itt abból nincsen még annyi sem mint Magyarországon. A gazdag élővilágról sem tudtam áradozni, mert a halak soha sem nyűgöztek le különösebben, bár lehet, hogy miután búvárkodtam kicsit, mást fogok gondolni erről. Ami itt leginkább megtalálható úton-útfélen az a kő, meg ugye itt van az óceán. Nem mondom, van valami érdekes abban, hogy kinézek a nagy vízre és nem látom a túlsó partot, de nem az a fajta érdekes dolog, amivel hetekig sem lehet betelni. Van itt pár hegy, ami igazán remek, tényleg jó nézni, de ez nem az a dolog, ami több órás elfoglaltságot biztosít.
Ok, aláírom, hogy van itt pár gyönyörű dolog, a lávafolyam ahogyan narancs-vörösre varázsolta az eget, az azért rendben volt. A beszakadt vulkáni kürtő, amiben valószerűtlenül kék volt a víz, az szintén lenyűgöző volt. A Blue Laguna, ami egy melegvizű strand állítólag szintén pompás, de erről majd írok akkor, ha voltam már ott. A sarki fény se néz ki rosszul. De ezekből nincsen minden sarkon, ezekbe nem fut bele az ember minden nap. Aki volt már Fehérkőnél a Bükkben, kiállt a szakadék szélére és megcsodálta a tájat a napsütésben, az pontosan tudja, hogy Magyarországon is vannak fasza dolgok és szép helyek. De hogy mennyi, azt csak akkor veszi észre az ember, ha régen volt otthon.
Eltöltöttem cirka négy-öt hónapot egy olyan helyen, ahol a "természet" leginkább köveket takar, vagy tengert. Ráadásul volt ebből legalább egy hónap, de inkább kettő olyan volt, hogy nem volt sötét éjszaka, a legdurvább sötétéséget úgy kell eképzelni, hogy sötétkék volt az ég pár órára, aztán már pirkadt is. Sokan irigyeltek és irigyelnek, hogy megcsináltam a szerencsémet, de ennek az volt az ára, hogy reggeltől estig az irodában, otthon alvás, aztán repeat. Néha nem volt kedvem elindulni az irodából péntek este egyszerűen azért, mert egyszerűen hánytam a gondolattól, hogy a sok picsarészeg fiatal között kelljen hazamennem. Már megint. Nem, nem kell sajnálni egy másodpercre sem, csak megosztom, hogy meg van az ára annak, hogy ha az ember belecsöppen egy más kultúrába. Kimerültem, úgy döntöttem, hazamegyek picit.
Az első olyan dolog, ami teljesen izgalomba hozott, az akkor történt, amikor felszálltunk Koppenhágából; este volt. Igazi este, csillagokkal, sötéttel, ahogyan azt kell. Ostobán hangzik, de egyszerűen fantasztikus volt kinézni az ablakon a mélyfekete éjszakába. Aztán leszálltunk Ferihegyen és nem csak sejtettem/ráéreztem arra, hogy mit beszélnek körülöttem, hanem mindenkinek értettem minden egyes szavát. Jó érzés volt hazaérni azok közé, akikhez tartozom, akkor is, ha nincsen minden rendben.
Az első estém otthon egy barátomnál töltöttem, akinek tetőtéri lakása van és éjjel nekiállt zuhogni az eső. Mivel jégföldön ez nemigen fordul elő, ráadásul tetőtér, alig aludtam valami az éjjel, de nem érdekelt, az a kevés kialvatlanság belefért és a másnapi ebéd mindenért kárpótolt. Elmentünk ebédelni a Little Red Riding Hood-ba, ahol egy hatalmas adag brassóit ettem, amit egy igazán remek sörrel kísértem. Ebéd után még slackoltam picit, aztán elindultam hazafele. Egészen eddig igazából semmi extra nem történt, végig azt kaptam, amit vártam, nem igazán lepett meg semmi. Úgymond minden rendben volt, minden a helyén volt. Pont ugyanúgy a kiszolgálás és a kaja a Rotkäpchenben, mint ahogyan a kutyaszar az utcán a hetedik kerületben. Számomra a meglepetések akkor kezdődtek, amikor elindultam haza vidékre.
Kábulatomból az zökkentett ki, hogy a BKV jegyautomata 20 forinttal kevesebbet adott vissza. Ugye, ez milyen. Nem a húsz forintért, mert azt leszarom, de a kedves olvasók közül hányan telefolnálnának be percenként x forintért, hogy visszakapják a húsz forintjukat, ugye. Nekem meg ment a vonatom, nem akartam ezzel az üggyel időt veszteni. Konstatlátam, hogy "itt azért nem sok minden változott", Pitiisztán. Morogtam picit még azon, hogy ez mennyire ócska, de abban a percben, hogy elhagytuk Budapestet és kinéztem a vonat ablakán és láttam a fákat, mezőket, kisvárosokat, el is felejtettem az egészet. Perceken keresztül csak néztem a fákat, ahogyan elmosódva eltűnnek és ahogy mindegyik más és más és hogy ez milyen csodás. Az jutott eszembe, hogy amikor a néger először lát havat, azon biztosan elcsodálkozik az eszkimó, hogy mitől kell úgy odalenni. Én meg csak meredtem ki az ablakon és gyönyörködtem egészen addig, míg meg nem láttam egy illegális szemétlerakó helyet. Két éve, öt éve, tíz éve is mélyen elitéltem azokat, akik képesek akkora parasztságra, hogy kiviszik a természetbe a saját mocskukat, szemetüket, ganyéjukat, hogy aztán mások bámulják. Izlandról hazajőve még felháborítóbbnak tartom az ilyesmit. Elmondom miért.
Itt jégföldön az emberek tele vannak pénzzel, válság ide, vagy oda. Ezért meg tudják engedni maguknak, hogy minden este lezúzzák a belvárost, mert minden reggel jönnek a takarítógépek, amik összeszedik azt a sok mocskot, amit az első kukáig képtelenek voltak elvinni a fiatalok. Amikor megyek hajnalban hazafele és mindehol a ganyét látom, akkor az jut eszembe, hogy meglehet, hogy Magyarországon csak azért nem szarja tele városokat mocsokkal a többség, mert nemigen fogja összeszedni senki, de azért mégis jobb érzés hajnali háromkor úgy hazamenni, hogy nem az jut az eszébe az embernek, hogy ez vajon a szeméttelep már? Izlandon arra gondolok, hogy Magyarországon legalább az első kukáig el tudja vinni a többség a saját szarját, mert ez a normális. És ez segít abban, hogy ne akadjak ki azon, amikor a szél a pofámba fúj egy kajamaradékos zacskót, vagy amikor a szemem láttára törnek össze egy visszaváltható üveget a helyiek, mert arra gondolok, hogy van egy hely, ahol az emberek normálisak és ott ilyen nem fordul elő. Én még úgy indultam el ennek az életnek nevezett valamin, hogy "gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a hazát véded". Nálunk otthon mindig is főben járó bűn volt a kaja kidobása, mindig is erőt kellett vennem magamon, hogy kussoljak mikor azt látom, hogy mások nem eszik meg a pizza szélét, vagy kidobálják a kenyérhéjat. Nekem nagyon sokáig nem ment olyan jól, hogy ilyesfajta luxust megengedjek magamnak. A mai napig teljesen rosszul vagyok, ha kaját kell kidobnom, még a répalevest is sajnáltam, pedig az aztán tényleg igazán borzalmas volt.
Szóval megjövök a világ végéről a szép zöldbe, amit csodálni lehet. És azt látom, hogy valamelyik tahó parasztnak kényelmesebb, vagy olcsóbb volt összebarmolni azt, ami szép. Ilyenkor rengeteg fájdalmat szeretnék okozni annak, aki ilyet csinál. Menthetetlen hülye vagyok, de a szemetelés valahogy mindig olyan volt, hogy minden egyes csikk után, amit nem kukába dobtam, lelkiismeret-furdalásom volt. Embereket szoktam megszólni az utcán, amikor látom, hogy a kuka mellett elsétálva a földre szórják a hulladékukat. Indokolatlan, igénytelen, tahó dolog ilyet csinálni. Közmunkára kéne fogni az ilyeneket, hogy megtanuják milyen meló az aszfaltról rágót takarítani spaklival negyven fokban, miközben mennek el körülötte az emberek. Lehet, hogy csak én vagyok olyan fasz, hogy rendezett környezetben szeretnék élni.
Kicsit elkalandoztam, visszatérve hazaértemre. A szemétkupac kicsit felbaszott, de miután elmerültem az Élet és Tudomány magazinban, eltereltem a gondolataim és kicsit helyére került a világ. A vonatozást egy egészséges séta követte, aztán végül hazaértem, betoppantam az ajtón és mindenkinek leesett az álla, ugyanis erre tényleg nem számíthattak. Fogtam egyik helyi cimborámat, aki igazán rendes volt és eldobott vásárolni, mert öcsém autója (szokás szerint) éppen szerelés alatt állt. Úgy készültem pénzzel, hogy amíg otthon vagyok, tényleg azt engedhessek meg magamnak, ami csak jól esik. Irány a Tesco, most aztán lesz teríts-meríts. Nekem nem megszokott dolog, hogy azt veszek le a polcról, ami csak megtetszik, mert mielőtt kijöttem jégföldre nem voltam igazán kőgazdag soha. Itt izlandon meg spórolok, ahogy bírok és meg kell, hogy mondjam, hogy élveztem, hogy otthon egy másodpercig sem kellett gondolkodnom azon, hogy berakjak-e egy sajtot, egy joghurtot, egy üdítőt, vagy bármit, amit csak megkívántam. Jól éreztem magam, hogy adhatok, mert ugye elsősorban nem magamnak vásároltam, hanem az otthoniaknak. Persze nem lenne magyarisztán, ha a jókedvem nem akarja hazavágni a pénztáros hölgy a megjegyzéseivel.
Apukám azt szokta mondani, hogy aki kurvának áll, az ne csodálkozzon, ha basszák. Én el tudom képzelni, hogy pénztárosnak lenni nem egy álommeló, hallok mindenféle sztorikat, hogy mekkora szopás ezt csinálni és mégis vannak egy csomóan, akiknek ez az egyetlen elérhető opció keresetként. De ha valaki nem szereti az embereket, akkor miért olyan melót keres, ahol emebrekkel kell foglalkozni?
...és akkor odalép három fiatalember fizetni a kasszához és az alulfizetett hölgynek valami nem tetszik ebben. És akkor ott állok és azon gondolkodom, hogy most akkor most mi van. Hívjam rá a főnökét? Írjak a vásárlók könyvébe, hogy tahó volt a pénztáros? És mi van, ha azért volt tahó, mert eredetileg ő is joghurtot akart venni a gyereknek otthon, de emelkedett a kocsi törlesztőrészlete, amit azóta már ezerszer elátkozott és azért tiszta ideg, mert lehet, hogy meg van a szar állása, de el van keseredve, ha a holnapra gondol és leginkább sírna? És akkor most intézzem el, hogy abból a nem sok pénzből bónuszmegvonás címén még kevesebbet vigyen haza? Tényleg sajnáltam. Illedelmesen elköszöntem, mert engem anyám így nevelt és otthagytuk.
Nyomasztó jelenet volt. De ez kutya fasza ahhoz képest, amit másnap tapasztaltam. Van egy ABC a város széle fele, ahova gyerekkoromban jártam egy időben. Egészen addig, míg az osztálytársaim rá nem vettek a tuti ötletre, hogy én rakjam zsebre a csokit, amíg ők fedeznek, kinn meg felezünk. Nagy üzlet volt, főleg hogy lebuktunk és én maradtam egyedül saras, mert az én zsebemben volt a cucc, a többiek meg persze semmit se tudtak. Ezek után persze első dolguk az volt, hogy felnyomtak osztályfőnöki órán az ofőnek. Igazán remek kis társaság volt az osztályunk. Na de visszatérve a jelenbe; emlékeimben ez a bolt úgy élt, hogy roskadoztak a polcok a sok "mindenfélétől". Édességtől háztartási cikkeken keresztül a hétköznapi élelmiszerekig bőséggel volt mindig, olyan igazán jófajta vegyesbolt volt. Összeszorult a szívem, amikor az egyetlen dobozos tejet és az egyetlen medve sajtot hoztam el onnan. Nem hazudok, szinte a polcok fele üres volt, két termékből volt csupán bőséggel: asztali bor és cigaretta. A másik hely a ruházati bolt volt. Egy picit boltról van szó, ahol rendszeresen szokott vásárolni a fél falu, mert olcsó és jó cuccokat lehet kapni. Mikor beléptem, a bácsi, aki ott volt úgy megörült nekem, mikor elkezdtem mondani, hogy ez kell, az kell, amaz kell, mintha egyenest hozzá jöttem volna jégföldről. Hatezer forintot fizettem, ami nem egy nagy összeg, de az a bácsi úgy örült annak, hogy várásoltam, hogy szinte most is elérzékenyülök. Döbbenetes, hogy mi megy otthon.
Ami viszont fantasztikus volt, az az éjszaka. Tücskök ciripeltek. Mármint úgy értem, hogy azok a kis rovarok, nem burkolt cigányozásról van szó. Lefeküdtem az ágyra a nyitott ablaknál és ciripeltek a tücskök. Fantasztikus volt hallgatni. Az, hogy az idióta kutyánk nekiállt tutulni, az kevésbé volt fantasztikus, de az is biztos, hogy Reykjavíkban olyat is ritkán hallok, itt inkább a részeg fiatalok tutulnak az ablakommal szemben, amikor aludni akarok, akkor persze.
Fantasztikus volt továbbá, hogy anyukám nagyon jókat főzött. Gulyáslevest, borsófőzeléket, krumplilevest, húslevest, brassóit, lecsót. Ronald barátom, aki régen nem volt kopasz pedig egy igazán jó tejfölös paprikás csirke + noki kombóval látott vendégül. Kulináris szempontból szinte hibátlan volt az otthon töltött idő, bár egy igazán jó rakott krumplit meg egy kis paprikás krumplit még el tudtam volna viselni. Ja, meg ettem rántott húst. Igazit. Nem ilyen rettenet panírban, meg nem marhából, vagy csirkéből, hanem úgy, ahogy az kell, desznyóból, zsömlyemorzsával. Rántotthúsországban legalább a rántott hús legyen jó. Na jó, egy flekkent még el tudtam volna viselni, de így sem panaszkodom. Viszont amikor télen megyek, akkorra valakinél le fogok szervezni egy disznóvágást. Ha kell, fizetem a malacot, de a friss pecsenye, meg a félig főtt szív, meg a sült vér (jó hagymásan). Hú, várom már a telet. Jó lesz. Kóbász, hurka. Mmmmmmmm.
Na de visszatérve a jelenbe. Leszámítva, hogy bármerre néztem elég döglött volt a gazdaság és mindenki csak mondta, hogy szar a forgalom, senkinek nincs pénze, mindenki csak kapaszkodik a szakadék szélén és fingani sem mer, azért voltak jó dolgok is és nem csak a kajára gondolok. Például elmentünk a Velencei tóra, ahol ettem sajtos-tejfölös-fokhagymás lángost. Ja, meg Bud Spencer Terence Hill találkozó is volt éppen akkor, valójában arra mentünk, csak sajnos eléggé a végére értünk oda. De azért jó volt lángosozni, süttetni magunkat a napon, labdázni a vízben, vattacukrot enni (minden ízt kipróbáltam legalább egyszer). Az egészben az volt a legjobb, hogy úgymond minden a helyén volt. Tehát egy az egyben azt kaptam, amire számítottam és jó volt, ahogy volt. Napsütés, langyos víz, haverok, kicsit túlárazott, de legalább hideg sör, fasza lángos, gyerekkoromat idéző vattacukor, vékony lányok bikiniben. Egész hibátlan nap volt.
Az is jó volt, amikor elmentünk sörözni a cimbikkel a helyi elit pubba, ahova rengeteget jártam úgy tíz éve, bár ott is rányomta a bélyegét az estére, hogy rajtunk kívül még volt három fizetővendég, aztán annyi. Be is zárt a Zoli bácsi korán, pedig én eliszogattam volna hajnalig. Ugyanis azóta, mióta eljöttem otthonról, igazán meg tudom becsülni azokat a helyeket, ahol úgy tud a haverokkal sörözni az ember fia, hogy nem kell száz decibelt túlüvöltenie. Nem egy utolsó dolog ám.
Na ez egész hosszú lett és a felét se írtam le. Legközelebb jelentkezem Budapesti kalandjaimmal, amik hasonlóképpen unalmasak lesznek. Addig is hallgassátok a Bestiális fiúkat:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
AnChoR 2010.08.27. 20:09:33
Amúgy örülök hogy végre megint írogatsz :)